Mára közhelynek minősül, hogy az Európai Unió komoly kihívásokkal néz szembe. Ezek közé tartozik az euroszkepticizmus, az EU működésével és jövőjével szembeni kritikus hangok felerősödése, melyben a gazdasági és pénzügyi válság, majd a migrációs kihívás is szerepet játszott. De van-e kiút a növekvő elégedetlenségből, és ha igen, melyek azok a lépések, amelyek elősegíthetik a megoldást? Állandó vendégszerzőnk, CSEHI RÓBERT elemzés ezekre a kérdésekre igyekszik reflektálni, vitaindító célzattal.

A növekvő euroszkepticizmus legyőzéséhez elengedhetetlen annak hátterének feltárása. Egyfelől érdemes arra utalni, hogy hosszú időn keresztül az európai integrációt kritikával illetőkre automatikusan a negatív jelentéstartalommal bíró ’euroszkeptikus’ jelzőt aggatták, amivel nem csupán párbeszéden kívül helyezték a bírálókat, de az EU fejlődésével kapcsolatos viták is egyre beszűkültek (Leconte, 2015). Ez azért válhatott komoly problémává, mert a korábban fennálló ‘permissive consensus’, vagyis az elitek integrációt pörgető magatartásával szembeni ‘megengedő konszenzus’ a reflexió hiányában fokozatosan átadta helyét egy ‘constraining dissensus’-nak, vagyis ‘korlátozó egyet nem értésnek’ (Marks és Hooghe, 2008). A vita jelentőségét a napokban maga Navracsics Tibor, európai biztos is kiemelte egy kecskeméti fórumon, ahol aláhúzta: Európa jövője komoly vitákat vált ki manapság, ami azt jelzi, hogy az egyet nem értés ellenére is van egy erőteljes igény az együttműködésre a tagállamok részéről.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Másfelől, az euroszkeptikusság (bár különböző tipológiáit ismerjük ma már, ld. Taggart és Szczerbiak, 2008; Kopecky és Mudde 2002; Usherwood és Startlin 2013), mindig relatív, hiszen feltételez egy normatív döntést arról, milyen EU-t is szeretnénk, és így meghatározza mihez képest vagyunk kritikusak (Petr Kaniok 2012). Nyilván akik számára az európai integráció a szupranacionális szervek szerepére épül, azok kritikával fogadnak minden kormányközi kezdeményezést. A finalité, vagyis az EU végcéljának hiánya mellett a kritikus hangok az EU jelenlegi működésével kapcsolatban is megjelennek. A magyarázatok körét három pillérre fűzhetjük fel: gazdasági, politikai és kulturális kérdések. Kutatások azt mutatják, hogy míg a baloldali europszkepticizmus hátterében gazdasági megfontolások húzódnak meg inkább, a jobboldali euroszkeptikusokra sokkal jellemzőbb a kulturális motiváltság (van Elsas, Hakhverdian és van der Brug, 2016). Ezt a képet némileg árnyalják Van Klingeren, Boomgarden és de Vreese (2013) 12 régebbi tagállamban végzett kutatási eredményei. Egyrészt rámutatnak arra, hogy a szujektív percepció a gazdasági helyzetről (mind a személyes mind az ország viszonylatában) fordított hatással van az euroszkepticizmusra. Másfelől hangsúlyozzák, hogy a ‘soft’ okok (identitás) erőteljesebben magyarázzák a kritikusság hátterét mint a ‘hard’ indokok (gazdaság). A kulturális dimenzióval kapcsolatban, elemzésük érdekes módon azt mutatja, hogy a nemzeti büszkeség negatív korrelációban áll az euroszkepticizmussal, vagyis azon régebbi tagállamok között, ahol a nemzeti büszkeség szintje magasabb, ott alacsonyabb a kritikusok száma. Ez azt a feltételezést látszik alátámasztani, melynek értelmében egy erős Európai Unió csakis erős nemzetállamokkal képzelhető el. Ugyanakkor magyar viszonylatban is láthatjuk ennek leképeződését, hiszen Magyarországon hagyományosan erős a nemzeti büszkeség érzete (a TÁRKI 2013-as ISSP kimutatása szerint a ‘büszkék’ és ‘nagyon büszkék’ aránya 85% a lakosság körében), miközben a legfrissebb mérések szerint is az ország az EU-t pozitívan megítélő országok között szerepel. Ebben a kontextusban érdekes értelmezni a ‘Brüsszel’ elleni kampányokat, amelyek egyfelől alkalmasak lehetnek a nemzeti büszkeség erősítésére és így belpolitikai célokat szolgálhatnak, ugyanakkor garantálhatják, hogy a lakosság ne követelje hangosan az EU-ból való kilépést, ezzel nem veszélyeztetve a kormány európai mozgásterét.

Végül, de nem utolsó sorban az euroszkepticizmus politikai hátterében általában az EU demokratikus működésével kapcsolatos kifogások húzódnak meg. Hix (2007) arról ír, hogy az euroszkepticizmus alapvetően abból ered, hogy a lakosság úgy ítéli meg, az adott intézményi keretek nem szavatolják a lakosság preferenciáit egyes közpolitikai kérdésekben. Kérdésként persze felmerül, hogy az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom milyen kapcsolatban áll egymással? Ha emelkedik a tagállami politikai rendszer iránti bizalom, ez vajon táptalajául szolgál-e hasonló társadalmi attitűdök kialakulásának az EU-s intézményekkel kapcsolatban, avagy éppen ellenkezőleg? Az euroszkepticizmus margóján egyre több helyen ütik fel fejüket populista mozgalmak és pártok. Sokan éppen a vélt demokratikus deficit miatt kötik az euroszkepticizmus jelenségét a populizmus előretöréséhez (Leconte, 2015). A képviseleti demokráciában érzett degeneráció, (ld. Canovan, 1999, Laclau, 2005) könnyen vezet egy euroszkeptikus populista diskurzushoz, melyeket különböző „mítoszokkal” lehet tovább erősíteni (ld. Flood és Usherwood, 2005).

Összegzésképpen a következő konklúziók vonhatók le.

• Az euroszkepticizmus letörésének sarkalatos pontja kell legyen, hogy teret engedünk konstruktív viták lefolytatásának. A fennálló ügyek nagyobb fokú átpolitizáltsága erőteljesebb reflexióra kényszeríti a politikai vezetőket egymás és a saját politikai közösségük irányába is. Ennek eredménye lehet, hogy a páriának tekintett euroszkepticizmus egyre inkább részévé válik a mainstreamnek (Brack és Startin, 2015).
• Partnerségre van szükség a tagállamok és az uniós szervek között. Egyetlen tagállam sem söpörhet le bizottsági javaslatokat egyfajta automatizmusként azt a percepciót erősítve, hogy minden, ami az európai szintről érkezik, az elutasítandó. Ehhez erősíteni kellene a kollaboratív, deliberációra épülő, intézmények közötti kapcsolatrendszereket (pl. gazdaságpolitikában az Európai Szemeszter működtetésében az akció-reakció mechanizmust a tagállamok és a Bizottság közötti nagyobb partnerség válthatná fel). Mindez nem jelentheti bizonyos alapelvek feladását vagy relativizálását. Éppen ellenkezőleg, azok kikristályosítására volna szükség tiszta felelősségi viszonyokkal.
• Elengedhetetlen továbbá az EU céljának és a kompetenciák szétosztásának minél pontosabb körvonalazása. A jelenlegi tendenciák egy erőteljesebb kormányköziség irányába való elmozdulást előfeltételeznek (ld. Bickerton, Hodson, Puetter, 2015). Az euróválság egyes válaszlépései, a többsebességes Európa koncepciójának állandó jelenléte, a szerződések által biztosított ‘megerősített kooperáció’ lehetősége, vagy éppen Donald Tusk, az Európai Tanács elnökének ‘Leaders’ Agenda’ nevű kezdeményezése is ebbe az irányba mutatnak. Ez a kormányköziség azonban nem hasonlítható a Maastrichti szerződést megelőző kormányköziséghez, amely az integráció fékjeként funkcionált és amelynek felélesztésén néhány kelet-közép európai vezető szorgoskodik. Ez a kormányköziség elismeri a további integráció fontosságát és igyekszik úgy alakítani a kormányközi intézményeket, hogy azok előre és ne visszafelé lendítsék Európát (ld. Európai Stabilitási Mechanizmus vs. migráció kezelése).
• A tagállamok erősítése, főként gazdasági téren teret engedhetne egy alternatív EU-párti narratíva és/vagy ‘mítosz’ kialakításának, és csökkenthetné az euroszkepticizmus kialakulásának esélyeit (ld. Lubbers és Sheepers, 2010). Ki kell terjeszteni a gazdasági lehetőségekhez való hozzáférést az EU-ban. Erre utaló kezdeményezések főként az eurocsoporton belül tapasztalhatóak (ld. eurozónás költségvetés terve, mely strukturális reformok támogatását, stabilizációs alapot, és konvergenciát erősítő elemeket is felvonultatna), de az EU gazdasági output legitimációjának (hatékony intézkedéseinek) erősítése kézzelfogható kényszerűség mára az egész EU-ban. A populizmus elleni egyik legjobb védekezés a felelősségi rendszer kialakítása, amelyben a populisták nem tudják politikájuk felelősségét senkire áttolni.
• Végül, de nem utolsó sorban, növelni kell az EU pozitív jelenlétét, és ehhez a párbeszédnek újfajta módozatait kell megnyitni. Erre egy eszközként lehetőséget adhat pl. az Európai Polgári Kezdeményezés (ECI) átfogó reformja is.

Bár jóllehet, a tagállamok erősítése a Bizottsággal szemben sokak számára idegennek, sőt kontraproduktívnak tűnhet az európai integráció további fejlődése szempontjából, olyan föderális rendszerek, mint Kanada jó vonalvezetőként szolgálhatnak arra, miként lehet a tagállamok sokszínűsége mellett, kormányközi kollaborációra építkezve közös európai politikát a szövetségi szint túlzott irányítása nélkül kialakítani. Ez persze csak akkor működőképes, ha a tagállamok fogékonynak mutatkoznak legalább egymás irányában valamiféle együttműködés kialakítására közös elvek mentén. Ez nem azonos azzal az euro-cinikus állásponttal, amely az európai integrációt pusztán haszonelvű megközelítésben értelmezi, állandóan ’brüsszeli kompetencia-elvonást’ vízionál, ugyanakkor alternatívaként a Maastricht előtti kormányköziség reneszánszát tudja csak felmutatni végcélként, amely a jelen kihívások kezelésére tökéletesen alkalmatlan (lásd a migrációs válság kezelése), ugyanakkor a kisebb tagállamokra veszélyes is, hiszen bebetonozza azon érdek-alapú politikai mechanizmusokat, ahol az erősebb szava diktál.

Csehi Róbert, politológus, közgazdász, a Közép-európai Egyetem keretében működő Center for European Union Research kutatója.