Donald Trump az amerikai elnökválasztási kampány kezdete óta követeli, hogy minden NATO-tagállam tartsa be a szövetség GDP-arányos védelmi költségekre vonatkozó kétszázalékos szabályát. A szövetség 5. cikkelyét a nemzetbiztonság „sarokkövének” tekintő magyar kormány így nem meglepő módon éppen a NATO-csúcstalálkozóval egy időben jelentette be, hogy 2024-re a GDP két százalékára emeli a hazai védelmi költségvetést. A Fidesz-kormánynak azonban elődeihez hasonlóan nincsen bátorsága a húsbavágó szerkezeti átalakítások véghezvitelére a honvédelem terén.

Magyarország sokadszor kezd haderőfejlesztésbe

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A védelmi költségvetés ígért emelésével párhuzamosan, és többnyire az extra forrásokból finanszírozva elindul a Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program, amelynek keretében az eddig ismert – egyébként meglehetősen kevés – információ alapján jut majd forrás a honvédség és a tartalékos állomány létszámának emelésére és a magyar hadsereg felszerelésének fejlesztésére is. Simicskó István honvédelmi miniszter szerint ezzel „2026-ra a térség egyik legmeghatározóbb haderejévé” válik majd a honvédség. Nem ez lenne ugyanakkor az első magyar haderőreform-kísérlet, amely a hangzatos politikai jelszavak ellenére, a stratégiai jövőkép vagy éppen a források hiánya miatt bukik el. Az új reformelképzelés homályban tartása miatt ráadásul arra sem láthatjuk a garanciát, hogy a kormány képes volna megtalálni a megfelelő eszközöket a korábbi hibák kijavításához.

A honvédség a rendszerváltás óta az egyik legelhanyagoltabb területnek számít, az ország NATO-csatlakozása után pedig a politikai elit azért is gondolta, hogy a magyar védelmi költségvetésen spórolhat, mert az ország védelmét majd nyugati szövetségeseink megoldják. Kovács Gyula, a pécsi tüzérdandár egykori parancsnokhelyettese azonban már négy éve arra figyelmeztetett, hogy önmagában a NATO-ra támaszkodni nem elég, hiszen a katonai szövetségnek is van reakcióideje egy támadás esetén, „tehát valamilyen bevethető haderővel” Magyarországnak is rendelkeznie kell. Kálmán Károly, a Honvédség Különleges Műveleti Zászlóaljának volt századosa pedig 2011-ben úgy fogalmazott, hogy a magyar haderő „még papíron is minimális, a valóságban pedig elkeserítően gyenge”.

Elavult felszerelés, idejétmúlt gondolkodásmód, vaskos adminisztráció

A két volt katona egymástól függetlenül hasonló problémákat említett a Magyar Honvédséggel (MH) kapcsolatban: ilyen a katonaság felszerelésének elavultsága, a gyakorlatban alkalmazott döntéshozatali és vezetési technikák korszerűtlensége, valamint az adminisztráció túlsúlya. Kovács Gyula a katonaság létszámáról a déli határkerítés építése közben festett szomorú képet: a 2015-ben 25 ezer főben meghatározott létszámából eleve 8 ezer fő hiányzott (akkor tehát a hadsereg egyharmada mindössze papíron létezett). A volt katona által „vízfejnek” nevezett adminisztrációs állomány létszáma a 11 ezret közelíti, aminek a fele is elegendő lenne egy ekkora haderő mellett.

Ehhez képest a mozgósítható magyar haderő nagyjából 7 ezer fős. „A szakemberek látták, hogy egy ilyen pitiáner, alapvetően civil kerítésépítőknek való feladat is elviszi a honvédséget a teljesítőképessége határáig” – foglalta össze a Hende Csaba honvédelmi minisztert megbuktató kerítésépítési művelet tanulságát a volt parancsnokhelyettes, hozzátéve, hogy az MH-nak nem az lenne a dolga, hogy napi 12 órában határkerítést építsen.

Kovács Gyula egy 2016-os cikkében fel is hívta az akkor frissen kinevezett Simicskó István figyelmét, hogy a haditechnikai fejlesztések ellenében a vízfej felesleges fenntartására a rendszerváltás óta elköltött 2500 milliárd forint hiányzik jelenleg a honvédségből. Simicskónak tehát el kellene kezdeni rendbe tenni a honvédség szerkezetét, máskülönben „a következő években is a semmibe fognak elszállni a HM költségvetésének százmilliárdjai”. Az adminisztratív réteg leépítését Kálmán Károly szerint épp önmaga gátolja, hiszen nekik kellene a változást levezényelni, ez viszont – nyilvánvalóan – nem érdekük.

Az „adminisztrációs vízfej” mérete a 2018. évi költségvetés alapján még tovább is nőhet, a minisztériumok és háttérintézményeknél, valamint a vezérkarban ugyanis összesen több mint ezer fős létszámnövekedést terveztek be. Az eddig kiszivárgott tervek és az új költségvetés alapján tehát szó sincs a honvédség szerkezeti átalakításáról.

Kiemelendő strukturális probléma még, hogy az MH-nak nincs „megtartó ereje”, azaz nem tud megfelelő karrierlehetőségeket és körülményeket biztosítani a katonáknak. Simicskó István bár dicsekedett arról, hogy „megtartó képességünk javul”, köszönhetően a bérfejlesztéseknek, a béren kívüli juttatásoknak és az „új, korszerűbb egyenruha bevezetésének”, valójában a déli határon a magyar katonák jó ideig saját maguk által összetákolt viskókban tengődtek, míg egy a déli határon szolgáló tartalékos tiszt a honvédek körében túlzsúfoltságról, fűthetetlen sátrakról, ruháztatási, étkeztetési gondokról számolt be. Ezek a körülmények még egy az ország védelme mellett mélyen elkötelezett katonát is nehezen győznek meg arról, hogy munkáját megbecsülik. Kovács Gyula a Népszavának írt véleménycikkében egy leszerelni készülő katona internetes bejegyzéséből idézett: egy-egy kiküldetés alkalmával magának kellett megvásárolnia a szükséges felszereléseket egy internetes militaryboltban, ahogy a gyakorlóruházatát is, mivel az MH ruházati ellátóközpontjaiban „semmit nem lehet kapni”. A bejegyzés szerzője megjegyzi, hogy a katonaságnál „nem látszik semmiféle jövőkép”, ez pedig szintén nem jelent sok jót a hadsereg megtartó ereje szempontjából.

A Honvédelmi Közlöny egyébként arról tanúskodik, hogy készülőben van egy a laktanyák és honvédelmi infrastrukturális létesítmények felújításáról szóló koncepció, ez azonban a katonák helyzetét aligha fogja rövid távon segíteni.

A papíron létező hadsereg mellé papíron létező tartalékosok

A második- és a harmadik Orbán-kormány által is erőltetett tartalékosi rendszer is csak papíron teljesít jobban: a 2014-re beígért 8 ezer tartalékosból jelenleg körülbelül 5 ezer áll rendelkezésre, ebből 2 ezren a laktanyákat őrzik, a tartalékosok zömét pedig Ö4-es egészségügyi alkalmassági kategóriába sorolták, tehát „minősített esetben harcoló beosztásba nem helyezhetők”. Ezt a tartalékos erőt is úgy sikerült összegyűjteni 2011 után, hogy a kormány volt katonák korkedvezményes nyugdíját szolgálati járadékká minősítette, így azt 16 százalékos jövedelemadóval megterhelte, aki pedig önkéntes műveleti tartalékos szolgálatot vállalt, annak ezt elengedték.

Kovács Gyula szerint az alapvető probléma az, hogy a 25-40 év közötti volt szerződéses katonákat semmi sem motiválja a tartalékosi rendszerbe való belépésre, így a kormány tartalékosprogramja semmilyen területvédelmi képességnövekedést nem eredményez. Kálmán Károly szerint tartalékosrendszerre márpedig szükség van, mert jelenleg „háború esetén az ország területét az aktív zászlóaljaknak kellene tartaniuk, amíg a jobbára teljesen kiképzetlen fiatalokat valaki a hátországban gyorsan felkészítené”, ez a helyzet pedig tarthatatlan. A Zrínyi 2026 haderőreform során Simicskó István szerint 197 járásban területvédelmi alapon szervezi majd meg a kormány a magyar tartalékos haderőt, így egy 20 ezer fős „valós képeségekkel rendelkező” tartalékos állománnyal egészítenék ki a (papíron) 30 ezer fős honvédségi létszámot. A honvedelem.hu szerint Simicskó ezt a fiatalok felé való nyitással érné el, ennek egyik eleme a Honvédelmi Sportszövetség létrehozása, melynek elsődleges feladata a honvédelmi nevelés és a honvédelemhez kapcsolódó sportágak felkarolása lesz, amivel a kormány a „honvédség iránti elkötelezettséget” szeretné erősíteni. A miniszter ellenben nem magyarázza el, hogy a sportlövészet és a honvédség iránti elkötelezettség milyen módon járul hozzá pontosan a valós képességekkel bíró tartalékos haderő megteremtéséhez, és úgy tűnik, hogy továbbra sincs tervben az, hogy a fiatal, korábban szerződéses katonaként szolgálókat győzzék meg a tartalékos szolgálatról, pedig éppen ők azok, akik valóban hasznosítható katonai tapasztalattal rendelkeznek. Mivel a pontos koncepció nem ismert, egyelőre nem látszik, hogy a kormány terve képes lenne-e megfelelően biztosítani az ország védelmét egy esetleges háború során, akár csak addig, amíg a szövetséges csapatok megérkeznek a honvédség megsegítésére.

A hadsereg technológiai fejlesztése

Az Állami Számvevőszék már 2009-ben, a magyar NATO-csatlakozás tizedik évfordulóján megjegyezte, hogy „a haderő technikai felszereltsége, infrastruktúrája, illetve az állomány élet- és munkakörülményei NATO-haderők átlagszínvonalához való közelítésének belátható időn belül nincs realitása,” hozzátéve, hogy mindez betudható a 10 éves stratégiák fejlesztési prioritásaiban bekövetkező konstans váltakozásoknak is. Ezzel az ÁSZ burkoltan megfogalmazta, hogy a magyar haderő fejlesztése gyakran vált – az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz hasonlóan – pártpolitikai csatározások színterévé.

A hadsereg felszerelésének a fejlesztése a politikusok által „forró krumpliként dobált” témakör: a még Hende Csaba által kidolgozott, majd teljes egészében elfelejtett haderőfejlesztési koncepció az új haditechnikai eszközök beszerzését a 10 éves fejlesztési terv utolsó három évére hagyta, ahogy az összes korábbi, a rendszerváltás óta felvázolt fejlesztési terv is. A demokratikus átmenet után a magyar kormány mindezt abban a reményben tette, hogy mire eljutnak a terv végére, már egy másik politikai erő lesz majd hatalmon, és nekik kell előteremteni a szükséges forrásokat – írja Kovács Gyula. A nyugalmazott katona szerint az ütőképes haderő megteremtéséhez egyszerre kell a hadsereg képességeit, a tudást megteremteni, és biztosítani az ehhez szükséges technológiát. „A Varsói Szerződés rozsdás vasain nem lehet NATO-kompatibilis kiképzést folytatni” – mondta a HVG-nek.

Márpedig azok a bizonyos vasak velünk vannak, annak ellenére is, hogy a kormány hajlandónak mutatkozik elsősorban a légierő felújítására. Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy a légierő a „hadsereg legjobban a NATO-ba integrált része”, így semmi meglepő nincs abban, hogy a kormány épp ezen a területen tervez komoly fejlesztéseket. Simicskó István bejelentése szerint a régi An-26-os szállítógépeket leselejtezik, és még 2017-ben pályázatot írnak ki újak beszerzésére. A régi Jak-52-es repülőgépeket korszerű, cseh – kiképzésre, felderítésre, „határőrizeti munkát segítő megfigyelésre” alkalmas – gépekre cserélnék, valamint a magyar hadsereg Mi-17-es szállító, iletve a 2012 óta használatlanul a szabad ég alatt álló Mi-24-es helikopterek oroszországi javítását is kilátásba helyezte a honvédelmi tárca. Ez eddig jól is hangzik, valamint első látásra tényleg úgy néz ki, hogy az MH végre megkapja a neki kijáró figyelmet a haditechnikai fejlesztések terén is, a Mi-17-es helikopterek javítása kapcsán azonban máris feltűnt, hogy a pénzt ismét nem a hadsereg képességfejlesztésére fordítják.

A Mi-17-esek javításakor a gépek korábbi súlyos hiányosságait nem sikerült orvosolni, tehát képességfejlesztés nem igazán történt, a honvédségnek van viszont négy szállítóhelikoptere, amelyek pár évvel tovább üzemelnek majd. Magyarország nem kérte, hogy a gépekre szereljék fel a vállról indítható rakéták elterelése céljából használatos infravető-csapdákat, ami az orosz fél kínálatában szerepel is. Ezen felül a honvédség szállítóhelikoptereinek sem a kabinját, sem a hajtóműveit nem védi sem páncélzat, sem kevlárbetét. A védelmi felszerelések teljes hiánya kevés katonát fog meggyőzni arról, hogy a minisztériumot érdekelné az életük, ha azért magasabb árat kell fizetniük. Igaz ugyan az is, hogy korábban felmerültek olyan hírek, amelyek szerint a régi szovjet helikopterek felújítása csak átmeneti megoldás, később a magyar kormány Lengyelországban gyártott, jóval modernebb Black Hawk típusú szárnyasokat vásárolna.

Wagner szerint a szárazföldi egységek körében gyakorlatilag minden fegyvernem harci technikáját modernizálni kell, Kovács pedig amellett érvelt, hogy „ezredről ezredre” újjá kell építeni a honvédséget a vízfej megszüntetése után, így létrehozva egy 17-18 ezer fős, ütőképes, teljesen NATO-kompatibilis haderőt. Eddig azonban sem a hatalmasra hízott adminisztrációs réteg szűkítése, sem a légierőn kívüli haditechnikai fejlesztések irányában nem történt előrelépés. Kálmán Károly szerint ráadásul a honvédség beszerzései sem mentesek a korrupciótól, az MH egyenruhái például silány minőségűek, de az áruk „vetekszik a legmodernebb taktikai ruházatokéval”. Ezen felül a honvédségnél előfordul, hogy a piaci ár duplájáért szereznek be járműveket, vagy éppen egy névtelen cég fejleszt számára fegyvert, melyet több más gyártó is képes kiváló minőségben előállítani. Ahogy a volt katona fogalmaz, „olyan hadseregünk van, ahol a beszerzendő eszközök kiválasztásában mindenki részt vesz, kivéve talán a katonát”.

Móring József Attila KDNP-s képviselő szerint a 2018-as költségvetés „számol a légi, a légvédelmi, a földi szállítási képességek fejlesztésével, tervezésre került a katonák felszereléséhez és a különleges műveleti képesség fejlesztéséhez szükséges kiadások fedezete”. A KDNP-s politikus által felvázolt célok mindenképp üdvözlendők, a szövetségeseink nem csak a honvédelemre költött pénz összegét, hanem a NATO-missziókban való magyar részvétel gyakoriságát és módját is számításba veszik. A Zrínyi 2026 körüli titkolózás miatt azonban nehéz megmondani, hogy a Móring által bemutatott törekvések valaha megvalósulnak-e.

A Zrínyi 2026-ot még senki sem látta

Sok honvédelmi miniszter tervezte már az MH eszközei fejlesztését, Hende Csaba még új tankokat is akart vásárolni. Eddig viszont minden rendszerváltás utáni próbálkozás kifulladt az ígéretek szintjén, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy ez bármiben is változna. A jelenlegi kormány felújíttatott pár szállítóhelikoptert úgy, hogy azok továbbra is életveszélyesek.

Magyarország a NATO tagja, és Afganisztánba épp a NATO kollektív védelmi cikkének és 9/11-nek köszönhetően került ki a magyar hadsereg is. Egy európai háború, ha jelenleg esélytelen is, egy újabb közel-keleti szerepvállalás nem kizárható, a mai európai terrortámadások láttán. Ebben az esetben példának okáért a felújított Mi-17es szállítóhelikopterekben utazó magyar katonák teljesen védtelenek lennének a terrorcsoportok szertárában is megtalálható vállról indítható rakéták ellen, nem úgy, mint mondjuk bolgár kollégáik, akik helikoptereiben az ilyen fenyegetést elhárító berendezések megtalálhatók.

A Magyar Nemzet értesülései szerint a szövetséges diplomaták éppen annyira veszik komolyan a Zrínyi 2026-ot, mint amennyire komolyan lehet venni azt, hogy az Orbán-rezsim számára a honvédelem bármivel is többet jelent, mint egy-egy alkalmat egy kiadós migránsozásra. A lapnak két NATO-tagország diplomatája is azt mondta, a Zrínyi 2026 terveket „blöffnek” tekintik, nem látszik, hogy „miként képzeljük el védelmi képességeink fejlesztését, illetve új haditechnika beszerzését”. Nehéz is komolyan venni persze a védelmi képességek fejlesztésének ígéretét, ha a kormány még a Mi-17-esek esetében sem volt hajlandó kiadni egy jelentősebb összeget az MH katonáinak védelmében. A 2018-as költségvetésben viszont jutott extra forrás a HM-nek „a tömeges bevándorlással összefüggő és határvédelmi feladatok” végrehajtására. Kár, hogy egyáltalán nem a katonák dolga a határt őrizni, de az is igaz, hogy jól mutatnak az M1-en a határkerítést mutató képeknél.

A Zrínyi 2026 tervet teljes egészében még tulajdonképpen senki nem látta. A sajtó megkérdezte ugyan a HM-et, hogy „miért nem biztosít az akár a környező országok védelmi szféráihoz hasonló transzparenciát a beszerzési tervek vonatkozásában a honvédelmi tárca”, mire a minisztérium emberei azt válaszolták, hogy „nehéz a tervek politikai támogatottságát megőrizni, ha a nyilvánosságban vita és vádaskodás kezdődik”, és szárnyra kapnak a korrupciós vádak. Ezek szerint viszont a kormány vagy ismét a barátokat igyekszik megsegíteni egy-egy zsíros közbeszerzéssel, vagy jól tudja, hogy érdemi fejlesztések megint nem lesznek, azok csak a 10 éves terv utolsó pár évében valósulnának meg. Addigra pedig valaki úgyis ír egy új haderőfejlesztési koncepciót.

Ha a Zrínyi 2026 sorsa is hasonló lesz elődeiéhez, akkor az ország védelme továbbra sem nyugszik majd biztos alapokon.  A mindenkori magyar politika a rendszerváltás óta nem volt hajlandó elég forrást áldozni erre a területre, ahogyan elmaradtak a valóban fájdalmas szerkezeti átalakulások is. Ehhez a lépéshez a szuverenitást és az erőt lépten-nyomon hangoztató Fidesznek sincs bátorsága, és nem biztos, hogy a Zrínyi 2026 bármilyen egyéb eredményt el tud majd érni.