A Political Capital blogján neves szakértők és diplomaták részvételével cikksorozat indult Magyarország nemzetközi mozgásteréről, illetve az Orbán-rendszer külpolitikájáról. Vendégszerzőnk, PANDUR JÓZSEF, diplomata, volt belgrádi és szarajevói nagykövet szerint Magyarország a régióban és a nemzetközi politikai életben elszigetelődött, a magyar diplomácia szem elől tévesztette a nemzeti érdekeinket, így hazánk nemzetközi megítélése soha nem látott mélypontra süllyedt.
A magyar külpolitika 2014 végére rendkívül rossz helyzetbe került. A magyar kormány szerencsétlen és előnytelen vitába keveredett az Egyesült Államok számos vezető személyiségével, mivel a magyar vezetés alulértékelte Washington régiónkbeli szerepét. Ezzel egyidejűleg Moszkváét viszont túlértékelte; ennek következtében megbomlott a stratégiai jelentőségű magyar-lengyel viszony, mely a V4 együttműködést is megingatta; az EU-val pedig folytatódik az előző évek ütközéssorozata, melyben 2015 tavaszán új fejlemények várhatóak.
Geopolitikai átrendeződés
Mindennek hátterében elsődlegesen az a kelet-közép- és kelet-európai geopolitikai átrendeződés áll, mely az ukrán válság kitörésével 2014 tavaszán vette kezdetét. A magyar vezetés 2014 júniusától rendre rosszul reagált a változásokra. Olyan nyilatkozatok tömkelege hangzott el, melyek alapján arra lehetett következtetni, hogy ebben az új Kelet-Nyugat vagy Moszkva-Washington összecsapásban, hazánk Oroszország oldalán áll. Ha ez így van, az szakítást jelent az elmúlt két évtized következetes euro-atlanti orientációjával. Ez a NATO oldaláról nézve veszedelmes fordulat, mely nem hagyható figyelmen kívül a Kelet-közép- és Kelet-Európát érintő új atlanti doktrínák tervezése és megvalósítása során. Washington ebben a helyzetben aligha tehetett mást, mint azt, hogy a budapesti kormányt az atlanti útra való visszalépésre rákényszerítse. Ehhez bel- és külpolitikai eszközöket egyaránt igénybe vett és vesz, Budapesttel kapcsolatos politikájába bevonja a térség állámait is, melyek e helyzetet saját, velünk szembeni érdekérvényesítési terük bővítésére is felhasználják.
Sok hűhó semmiért
A nemzetközi közösségben az elmúlt években egyetlen mérvadó politikai és hatalmi kör sem tette szóvá, hogy a magyar kormány 2010 nyarától pragmatikus viszonyokra törekedett Oroszországgal és nagy súlyt fektetett a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére. Azt már azonban igen, hogy Moszkva energetika-politikai szerepe Magyarországon jobban felértékelődött, mint azt a nyugati világ indokoltnak tartotta volna. De ilyen hangok a magyar társadalomban is voltak már a moszkvai flört kezdete óta: a baloldal részéről aktuálpolitikai jelleggel, a konzervatív erők köreiben pedig a színfalak mögött az atlantizmus védelmében. Sajnos a magyar kormány Moszkva-barát politikáját még akkor is védte és építette, miután Oroszország Ukrajnában agresszorrá vált; az USA és Oroszország közötti kapcsolatok hidegháborús fordulatot vettek; sőt azt követően is, hogy Moszkva gazdaságilag — különösen az olajárak látványos esését követően megroppant –, s arra a szerepre, melyről a magyar vezetés álmodozott, közben már képtelen lett. Azaz: „sok hűhó semmiért”.
A Martonyi János vezette Külügyminisztérium képes volt kezelni az ukrán válsággal kapcsolatos új folyamatokat, és Orbán Viktor miniszterelnök Oroszország-politikájához köthető nyugati ellenérzéseket tompítani, illetve azokat a szükséges mértékben visszaszorítani. Ez a helyzet azonban 2014 júniusában megváltozott, a névleg hónapokig Navracsics Tibor, valójában már akkor Szijjártó Péter által vezetett Külgazdasági és Külügyminisztériummá átnevezett tárca erre képtelen volt. Egyrészt azért, mert a Navracsics-Szijjártó páros elutasította a külügyi kontinuitást, látványosan szakított az értékelvűséggel, de sutba dobta a magyar diplomaták euro-atlanti szakmai kapcsolatrendszerét is. Másrészt egyre nyilvánvalóbbá vált kádereik szakmai felkészültségének hiánya mind tartalmi, politikai-tervezési, mind technikai-protokolláris, valamint külügyi logisztikai kérdésekben. Sajnos a Bem rakparton a Déli Áramlat tervének felmondását kimondó orosz bejelentéséig nem érzékelték, hogy térségünkben hatalmas és tartós geopolitikai átrendeződés kezdődött el, s ennek Oroszország vesztese lesz: a nyugati (atlanti) befolyási övezet – Ukrajna felosztása révén – tovább terjed keletre. Szijjártó Péter és tanácsadói fejében sajnos fel sem merült, hogy a magyar külpolitikának nem csupán taktikusan, hanem vízióit és céljait illetően is sürgősen fordulatot kell végrehajtania és igazodnia a regionális és globális realitásokhoz. A diplomáciai ügyekben való járatlanságuk és a tárca szakembergárdájának elüldözése miatt nagyon hamar láthatóvá vált, hogy még a folyamat technikai kérdéseit sem tudják kezelni. Így a helyzet egyre rosszabb lett: sok alkalommal koncepciótlanságuk és járatlanságuk okán, még ők öntöttek olajat a tűzre.
Szem elől tévesztett nemzeti érdek
Így a jelenlegi magyar külpolitikai válságnak Magyarországtól független objektív külső, és a magyar külpolitikai téveszmék és tudatlanságok okán természetesen belső szubjektív elemei is vannak. Az utóbbiak érintik a kormánypártnak az atlantizmussal kapcsolatos vargabetűit, a kormánypárt számos tagjának a külpolitikával kapcsolatos elégtelen ismereteit, a nemzeti szuverenitásról vallott avíttas nézeteit, de a párton belüli generációs és klikk-harcokat is. Szijjártó Péter a Fidesz ifjútörökjeinek egyik markáns egyénisége, akinek térnyerését az idősebb gárda ellenérzéssel nézi, s nemzetellenes lépésnek tekinti a külügyminisztérium szétverését: számos menesztett ikonikus külügyi személyiség az „öregek” harcostársa volt a múltban, s ha kell, az lesz a jövőben is.
A magyar külpolitika sürgős átalakításra szorul: mind a kelet-közép- és a kelet-európai helyzettel kapcsolatos magyar politikát, mind a Külgazdasági és Külügyminisztériumot illetően. Orbán Viktor miniszterelnökkel a külügyi szakembereknek meg kell értetniük, hogy új helyzet van: a moszkvai flörtnek vége és vissza kell fordulnia az atlantizmushoz, melynek az 1990-es években ő is elkötelezett támogatója volt. Ha nem ez történik, Magyarország még jobban elszigetelődik a térségben és az EU-ban. A külpolitika pedig a magyar belpolitikai közbeszédnek is meghatározó témájává válik: aligha várható, hogy a magyar közvélemény Washington-Moszkva párharcában – a történelmi tapasztalatok és a regionális összefüggések okán – Moszkva mellé álljon, s ne forduljon szembe saját „makacs” kormányával, mely Oroszország leértékelődését csak rövid távúnak véli, s nem érzékeli kellőképp az atlanti világ súlyát.
A magyar nemzetnek alapvető érdeke, hogy a kormány köreiben zajló külpolitikai dilettantizmusnak vége legyen. A külgazdaság korábban, már az új külpolitikai irány meghirdetése előtt is, a magyar diplomácia egyik kiemelt feladata volt. Új, a megváltozott geopolitikai helyzethez alkalmazkodó külügyi stratégiára van szükség, mely nem merülhet ki abban, hogy a külgazdaságra helyezzük a hangsúlyt és mindenáron piacokat, illetve befektetőket próbálunk szerezni. A keleti, majd a legújabban meghirdetett déli nyitással Szijjártó Péter nyitott kapukat dönget, hiszen már a Martonyi János vezette Külügyminisztérium is meghirdette a globális nyitás politikáját, melynek célja a tengerentúli (ázsiai, dél-amerikai és afrikai) országokkal való kapcsolatok erősítése volt, elsősorban külgazdasági szempontok alapján. A most meghirdetett külpolitikai prioritások – a Németországgal való kapcsolatok erősítése, az USA-hoz fűződő viszony rendezése, az Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok további fejlesztése és a béke Ukrajnában – nem tekinthető külpolitikai stratégiának, maximum rövidtávú célkitűzésnek. Ráadásul az első kettőt kifejezetten kármentés jelleggel hirdették meg, mivel Magyarország olyan szinten elszigetelődött, hogy az már, különösen varsói látogatása után, Orbán Viktornak is feltűnt. Ha már a miniszterelnök a nagyköveti konferencián deklarálta, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik, illene megfogalmazni azokat a stratégiai célokat, melyek Magyarország jelenlegi szövetségi rendszerein (EU, NATO) belül jelölik ki az irányokat a magyar diplomácia számára. Súlyos probléma, hogy a magyar külpolitikai vezetés nem keres megoldást a korábban stratégiai célként kezelt közép-európai együttműködésből való kiszorulásunkra. Csehország és Szlovákia a slavkovi együttműködés keretén belül Ausztriával fűzi szorosabbra a kapcsolatait, míg Lengyelország inkább Párizzsal és Berlinnel működik együtt. Stratégiai szövetségeseink elvesztése súlyos kihatással lehet az EU-n belüli érdekérvényesítési képességünkre, aminek közvetlen hatása lehet a magyar gazdaságra is, hiszen külföldi befektetések híján, csak az EU-tól kapott pénzekből történik bármilyen fejlesztés az országban.
Magyarország külpolitikai fordulatának minél előbbi bekövetkezése össznemzeti kérdés, mely jóval túlmutat a pártpolitikai partikuláris szempontokon, de egyben alapvető közép-európai kérdés is. Itt már nem csupán párton belüli vagy pártok közötti küzdelemről van szó, hanem Magyarország jövőjéről.
Pandur József
A szerző diplomata, Balkán-szakértő, volt belgrádi és szarajevói nagykövet, a Political Capital korábbi igazgatója. A cikkben leírtak saját személyes véleményét tükrözik.
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével vagy az orosz dezinformációval...
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével vagy az orosz dezinformációval...
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével vagy az orosz dezinformációval...
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével, vagy az orosz dezinformációval...
