4+1 érv amellett, hogy az Oroszország elleni szankciók hatékonyak
Mivel számos félrevezető állítás jelenik meg a hazai közbeszédben az Oroszország elleni uniós szankciókkal kapcsolatban, érdemes néhány tényt rögzíteni. A...
A zsugorított kormányzati struktúrában a külgazdaság spanyolfala mögé elbújtatott magyar külpolitika aligha lesz képes az egyre bonyolultabb helyzet kezelésére és a valódi magyar érdekek aktív érvényesítésére. Magyarországra nem a láthatatlan menekültek, hanem a kiszámíthatatlan külső partnerektől való gazdasági függés és a saját immunrendszer leépítése jelentik a fő veszélyt. BALÁZS PÉTER volt külügyminiszter, korábbi uniós biztos írása.
Mindenekelőtt jó lenne tudni, miben áll a magyar külpolitika? Meg kell elégednünk a külügyek egyik lényeges, ám nem a legfontosabb mellékágába, a külgazdaságba csomagolt orientáció értelmezésével, amint az az Országgyűlés Külügyi Bizottságában történt miniszteri meghallgatáson 2016 novemberében elhangzott. A külgazdasági és külügyminiszter ismét a „keleti nyitásra” helyezte a hangsúlyt, amely a külforgalom mindössze 13%-át képviseli az EU közel négyötödös részarányával szemben. Azt is megjegyezte, hogy Donald Trump megválasztása „jó Magyarországnak, jó a világnak”.
Kormányfői külpolitikai iránymutatást a 2017. február 10-i „évértékelőtől” vártunk volna, ám az ellenzéktől elrekesztett, válogatott barátok lelkes körében előadott, globális ívű performanszból ez ugyanúgy hiányzott, mint a belpolitika és a belgazdaság számtalan gondjának felsorolása és megoldásuk ismertetése. A liberalizmussal viaskodó, szorongó világképből kibontakoztak az aktuális ellenfelek profiljai. Kiderült: az itthon korlátlan túlhatalmat élvező miniszterelnök retteg az olyan külső erőktől, amelyek belpolitikai játszmáit keresztezhetik és a belőlük húzható jövedelmek csatornáit betömhetik. Ilyen ellenfele mindössze egy van, az Európai Unió, ám vele hamarjában négy frontot is nyitott. Az EU-n kívül csupán hajdani jótevője és szponzora, a nyílt társadalmak védelmezője, Soros György került fel a céltáblára, mert civil szervezeteket merészel támogatni.
A magyar külpolitika képe ezek után a különféle diplomáciai események mozaikdarabjaiból rakható össze. Jellemző vonása a saját szövetségi rendszere ellen folytatott harc és a mindenkit felülmúló oroszbarátság. Vlagyimir Putyin 2017. február 2-i budapesti látogatása egyszerre illusztrálta mindkettőt. A Krím elfoglalás óta az orosz elnököt egyetlen más EU- vagy NATO-tagállamban sem fogadták, így jövetele a szövetségesek orra alá is borsot tört. Orbán Viktor ehhez a különös irányválasztáshoz várt támogatást Donald Trumptól, aki a kampányában hangosan hirdette a Moszkvához való közeledést, miközben leszólta a NATO-t és az EU-t. Bevándorlás ellenes, újabb falakat ígérő retorikája is rímelt a Fidesz-kormány politikai manőverezésére. Orbán jó előre megüzente: Trump győzelmének örülne Clintonnal szemben. A nem várt diadal megjövendöléséért őt illetné az elsőség, de túlharsogták Trump nagyobb súlyú szimpatizánsai Marine Le Pen-től Vlagyimir Putyinig.
A transzatlanti közösség bomlása
Változtat-e az új amerikai elnök személye, politikai preferenciái és sajátos stílusa a magyar külpolitika mozgásterén? Trump furcsa figurája újdonságnak tűnik, ám igazából utolsóként lépett színre a szemünk előtt zajló drámában. A cselekmény teljes íve még nem állt össze, de a „brexit” és az amerikai elnök irányváltása lassan bezárja a kört. A darab nem kevesebbről szól, mint a második világháború utáni rendszer széteséséről. A záró felvonás tart, még nem ismerjük a befejezést, de a történések rendkívüli súlya aggodalmat kelt és további fordulatokat sejtet.
A NATO és az EU által keretezett transzatlanti család lazulása az EU túlterjeszkedésével kezdődött. Az ambiciózus integrációs tervek egy része – közös pénz, alkotmány, bővítés – csak félig-meddig sikeredett. A 2008-as válság kiélezte az unión belül az észak-déli gazdasági ellentéteket, a kelet-nyugati politikai repedést pedig éppen azok az országok okozzák, amelyek a leggyorsabban indultak el a csatlakozás útján, élükön Lengyelországgal és Magyarországgal. Azután a hajdan az első bővítési körben csatlakozott angolok döntöttek a példa nélküli válás mellett. Mindezt nem Trump csinálta, ő maga is a bomlási folyamat terméke. 2016-ban különösen sok republikánus jelölt állt fel a választási startvonalnál, bármelyikük jobban megfelelt volna az USA elnökével szemben támasztott hagyományos követelményeknek, mint Trump. Ám az adott helyzetben a populista rendszerkritika és a radikális változás kapott több elektori szavazatot.
A magyar külügyek legfontosabb, biztonságpolitikai ága a NATO-tagságra épít, amiben az USA magatartása meghatározó. Kormányra kerülve Trump gyorsan korrigálta a szövetséggel kapcsolatos kijelentéseit és kiállt a NATO erősítése mellett. Az észak-atlanti védelmi ernyőnek Magyarország számára sincs alternatívája, a szövetségesi viszonyt a kormány Trump iránti rokonszenve és reményei csak erősíthetik. Ám a konszolidálódó új amerikai adminisztráció számára mind világosabbá válnak az orosz érdekek és a belőlük fakadó veszélyek. Orbán sem fogja tudni egyszerre magához ölelni Trumpot és Putyint. Nyugaton már szemet szúrt az orosz gazdaság iránti túlzott magyar elköteleződés, kivált az energia szektorban, ami a gazdaságin túl nemzetbiztonsági kockázatot rejt. Mindezt tetézik olyan kalandor vállalkozások, amelyek hazai kormányközeli körökhöz nyitnak utat kétes személyek és pénzek számára (pl. letelepedési kötvények, Pharaon-ügy stb.).
Európai környezetünk átalakulása
Az Európai Unió a „brexitre” az integráció magjának erősítésével fog válaszolni, mihelyt feláll a következő kormányzat Párizsban, Berlinben és néhány más fővárosban. Ilyen háttérrel kockázatosabbá válik az uniós értékrend határvonalán való egyensúlyozás, amit a magyar kormány űz évek óta, és amire a többi visegrádi országot is próbálja rábírni. Ha a fejlett nyugat-európai államok az euró-övezetben összezárnak, az – egyebek közt – szigorúbb normakövetéssel és az uniós költségvetés átalakításával fog járni. A magyar kormány „szabadságharca” két ponton támadja az EU-t: több függetlenséget („szuverenitást”) és nagyobb tagállami egyenlőséget követel. Eközben az unió jóléti hozadékát mint jogos járandóságát vidáman bezsebeli, fittyet hányva a függés és a tehervállalási különbségek valóságának. Mármost az uniós alapok és előnyök a tehetősebb tagoktól származnak, elosztásuk politikai-erkölcsi alapja pedig a szolidaritás. Ahhoz, hogy az integrációs haszon – elsősorban a forrástranszfer és munkanélküli tömegeink kihelyezése – továbbra is érvényesüljön, a magyar EU-politika gyökeres fordulatára lenne szükséges, amire a kormány láthatóan már képtelen.
A Nyugattal ellentétben a kelet-közép-európai térségben és azon belül Magyarország szomszédaival aktívabb diplomáciai élet zajlik, itt ugyanis inkább fogadókészek a magyar kormány iránt. Orbán térségi politikájának egyik motorja a visegrádi együttműködés. Ez önmagában örvendetes volna, ha a csoport nem szigetelődne el az EU-n belül a szolidaritás és néhány más közös érték látványos elutasításával. Különösen ellentmondásos a menekültügyben elfoglalt álláspont úgy, hogy a menekülők korábban csak átvonultak Magyarországon a letelepedés szándéka nélkül, ma a határkerítésen kívül rekednek, a többi három visegrádi országot pedig nem is érintették. A V4 minimális áldozatvállalással lehetett volna Németország oldalán a közös megoldások támogatója, ami integrációs előnyökkel jár. Ezzel szemben menekültügyi sündisznóállásuk kizárólag a belpolitikában hasznosul, ideig-óráig.
Magyarország geopolitikai környezete negyedszázada gyökeresen átalakult, de a külügyek nem követik a változásokat. A hét államra tagolt szomszédság példa nélküli, mindegyikük mélyen átgondolt, specifikus kezelést indokolna. Ezzel szemben a kapcsolatok témái a napi belpolitikai számítások szintjére szálltak le, miközben fontos kérdések sorakoznak megoldatlanul (Szlovákiában a kettős állampolgárság kezelése, Romániában az egyházi vagyon vagy a magyar iskolák ügye stb.). Úgy tűnik, a határon túli magyar kisebbségek főleg választások idején számítanak szavazóként, valódi problémáikon könnyedén átlép a kormányzat.
Kockázatos új világrend
A Trump-jelenség átalakuló világpolitikai mozgásteret jelez, de nem a kezdete, hanem sokkal inkább a záróakkordja a kétpólusú rendszer eróziójának. Negyedszázaddal ezelőtt a keleti pillér omlott össze, szétszakadt a „nagy Oroszország kovácsolta frigy”, a szovjet tagköztársaságok önálló útra tértek és a Varsói Szerződés is feloszlott. Akkor úgy tűnt, hogy a transzatlanti oldal megnyerte a fegyverkezési és a jóléti versenyt és új, egyedüli világközpontként emelkedik ki. Ám az EU lazulása, a „brexit” és végül Trump színrelépése azt mutatja, hogy egy nemzedéknyi késéssel a nyugati pillér is roskadozik.
A kibontakozó új világrend többpólusú, főbb szereplőinek első névsorát a G20 állította fel. Az informális csoportot a válság sodorta a globális koordináció közepébe. A résztvevők körét tekintve a G20 látványos konkurenciát támaszt az ENSZ megkövült Biztonsági Tanácsának, jóllehet politikai jogosítványokkal nem rendelkezik. Tagjainak egy része (Kína, Oroszország, Törökország és mások) nem a nyugati értékrendet vallja és követi, hanem nyíltan „illiberális” módszerekkel építi politikai és gazdasági hatalmát. Az államok közötti viszonyok elvei és gyakorlata is változnak, divatba jött a mások belső életébe való durva és közvetlen beleszólás: török vezetők nyugat-európai rszágokban agitálnának a kurdok ellen, vagy elnöki rendszerük bevezetése mellett; Oroszország az európai szélsőjobb erőket támogatja és az USA belpolitikájában is próbálkozik; az USA Mexikót akarja móresre tanítani stb.
A világ távolodni kezdett attól a rendszertől, amely a nyugati civilizáció normáinak követésére, a nemzetközi kapcsolatokban pedig sokoldalú egyezményekre és szervezetekre és tárgyalásos konfliktusrendezésre épült. Ez biztosította a békét a második világháború óta a kétpólusú építmény tetőszerkezete alatt. A sok változás újfajta konfliktusok – köztük „hibrid” háborúk és terrorista támadások – veszélyét gerjeszti, mindegyikből kaptunk már ízelítőt.
Magyarország a rendkívül sérülékeny államok közé tartozik, területét és lakosait egyedül nem képes megvédeni, ezért a saját szövetségi rendszer belső rongálása a változó körülmények között növekvő kockázatokat rejt. Az országra nem a láthatatlan menekültek jelentik a fő veszélyt, hanem a kiszámíthatatlan külső partnerektől való gazdasági függés és a saját immunrendszer leépítése a nemzetközi kapcsolatok és impulzusok tudatos vagy következményszerű szűkítésével. A zsugorított kormányzati struktúrában a külgazdaság spanyolfala mögé elbújtatott külpolitika az egyre bonyolultabb helyzet kezelésére és a valódi magyar érdekek aktív érvényesítésére aligha lesz képes.
Mivel számos félrevezető állítás jelenik meg a hazai közbeszédben az Oroszország elleni uniós szankciókkal kapcsolatban, érdemes néhány tényt rögzíteni. A...
Az előzetes várakozásoknak megfelelően Vlagyimir Putyin pártja ismét „megnyerte” az orosz Állami Duma képviselőinek „választását”. Az idézőjelek ma már magyarázatra...
Noha a Jobbik külpolitikai orientációja alaposan megváltozott az elmúlt években, Szabó Balázs és Samu Tamás Gergő „választási megfigyelése” a Közép-afrikai...
Minden adott ahhoz, hogy Vlagyimir Putyin akár 2036-ig Oroszország elnöke legyen. Nem biztos, hogy így lesz, de ez jóformán csak...